Kiskutas község

Adatok

Régió: Nyugat-Dunántúl
Megye: Zala megye
Kistérség: Zalaegerszegi kistérség
Lakosság: 199 fő
Terület: 4.69 km²
Népsűrűség: 42,43 fő/km²
Rang: község
Körzet hívó: 92

Fekvése

Kiskutas dombokon fekszik, kettészeli egy dús füvű rét a Szentmárton patakkal, elválasztva a község másik részétől, a Kálócfa nevű, ma már a lakosság számában és gazdagságában is örvendetesen fejlődő falurésztől. A falu magva is egy észak-dél irányú dombon alakult ki az északi erdőségek szélvédelme alatt. Ettől nyugatra egy másik domb van, ahol a szőlőművelés hagyományos szőlőhegy rendszere nagyon régi eredetű. A község különös értéke a tiszta levegő, a csend, a tiszta vizű patak, a kutak, források kristálytiszta hideg vize. Igazi pihenésre, gyermekek egészséges nevelésére, a természet megismerésére, csatangolásokra, kirándulásokra, az öregkor békés eltöltésére alkalmas hely. A falu része annak a mérhetetlenül gazdag természettől örökölt táji szépségnek, mely az igazi Göcsej girbe-gurba dombjaitól ugyan elüt, annak egy megszelídültebb, a vasi Kemeneshát tájegységbe átmenő részének tekinthető. Dombhátak, enyhe hajlatos lankák veszik körül a falut. Északról hatalmas erdők, azontúl Andrásfa, Telekes községek, egyúttal Vas megye déli szélének vonala határolja. Telekesen élt 1540 táján Thelekesi Imre, a ma is fenálló falu hatalmaskodó névadó földesura. Északkeletre, alig egy kilométerre Nagykutas a szomszéd falu. Itt született és nevelkedett Galabárdi Zoltán író (1928-1995), dr. Takács Imre egyetemi tanár (1926-2001), a budapesti ELTE Jogtudományi Kar Alkotmánytudományi Tanszékének professzora. A két község történelme évszázadokon át összefonódott, mondhatnánk egy tőről fakadt. Kutas volt mindkettő neve. A név a török eredetű kút szavunk képzős származéka. Kezdetben még az urai is azonosak voltak. Gazdaságilag 1990. évig, közigazgatásilag még most is összefügg. Nagykutason túl található Egervár község, melynek vára már a 13. században létezett. Urai a nagyhatalmú János nádor, Miklós bán, egervári László nagyműveltségű főúr, a Kanizsaiak, Nádasdyak, Széchényiek. Utolsó ura dr. Solymosy László neves természettudós, ornitológus. A várkastélyban lévő mintegy 800 példányt számláló madárgyűjteménye, madártojás-, csiga-, kagyló-, és rovargyűjteménye, mintegy 20 000 mikroszkopikus metszete, teljes tudományos irattára 1945-ben megsemmisült. Keletre van Kispáli és Nagypáli község. Az utóbbi faluban töltötte gyermekkorát Kisfaludi Stróbl Zsigmond (1884-1975) neves szobrászművész. Nyugatra helyezkedik el Zalaboldogfa, attól délre Bagod község. Délre van a falutó Andráshida, ehhez tartozik Gébárt település. Ma mindkettő Zalaegerszeg része. Zalaegerszeg, Zala megye székhelye, erőteljesen fejlődőd középváros. Centruma, a nagytemplom körüli városmag, Kiskutastól 10 kilométerre van, a város határa azonban csatlakozik a mi községhatárunk déli széléhez.

Története

Kiskutas, régi népi építészetében, öltözködésében, népszokásaiban, beszédében, hagyományaiban közeli rokona, sőt sokban azonos volt a tőlünk 10 kilométerre, a Zala folyótól délre kezdődő, a néprajztudomány által Göcsej néven számon tartott néprajzi tájegységnek. Az egyes néprajzi elemek áthúzódása összefügg a természet adta azonos lehetőségekkel. A lakó és gazdasági épületek falazatához kő nem állt rendelkezésre. A tégla-és cserépgyártás később alakult ki, és azért különben is pénzt kellett adni. Adva volt a mérhetetlenül nagy erdőség, mely 1879-ig közös községi tulajdont képezett. Fából, fával kellett építkezni, és mivel ezen a vidéken elegendő nád nem állt rendelkezésre, zsúpszalmával (rozskévékből kézi csépléssel előállított fedőanyag) fedték az épületeket. Házasodások, rokonlátogatások során, mesteremberek segítségével megismerték a fával történő építkezések, az oromzatok díszítésének a módját. A többi azonos néprajzi elem áthúzódása a Göcsej tájegység szomszédsága következtében természetes folyamat volt. A szeres elnevezés is a Göcsej-Hetés rokonságra utal. Egészen az 1940-es évekig a népi szóhasználatban a középkori falumagtól délre eső újabb házcsoportot alszernek (aszer), az északra, tehát a dombhát magasabb részén épülő falurészt fölszernek (föszer) hívták. Az egyes tárgyak nevének kiejtése is erre utal: pld. alma = óma, szalma = szóma, gereblye = grábla, gazdasági villa = vella, tyúkok = tikok, létra = lajtorja, vesszőkosár = silinga, zsúpszalmából készített tárolóedény = véka, padlás =hiéba, Mária = Mári, stb.

Település, termelés

A Kárpát-medence a 11-12. század fordulóján viszonylag sűrűn lakott belső sík-és dombvidékekből és az ezeket körülvevő lakatlan vagy gyéren lakott hegyvidékekből, a mélységben is tagolt, gyepüelvű, szintén alig lakott védett területekből állt. E korszakból származó oklevelek szerint a lakosság kizárólag állandó falvakban élt. Az országszerte végzett ásatások szerint 3 X 4 méter alapterületű, földbe mélyített, sűrűn egymás mellett levő csoportos veremházakban laktak. Az egyes házakat két ágasfára támaszkodó sátortető fedte, leginkább nádból vagy szalmából. Országosan az igavonó ökör volt a földművelés alapja. A ló már inkább társadalmi réteghez, etnikumhoz kötött volt. Az eredeti lóállomány a kis termetű, igénytelen keleti fajta (hucul) lehetett. Juhtartás, makkoltató sertéstenyésztés, baromfitartás volt a népélelmezés alapja. A mezőgazdaság fő termelvénye a gabona (búza, rozs, árpa). A zab termesztése másodlagos és az abrakolást szolgálta. Általános volt az árpa- és méhsör valamint a bor előállítása. A termelt élelmiszereket kiegészítette a családtagok erdei gyűjtögetése (ehető gombák, gyümölcsfélék), a vadfogás és a halászat. Házilag történt a ruházkodás fő anyagának (állatbőr, rostnövény) termelése, előállítása, a bőr durva kikészítése, másrészt a kendernek, a lennek tókákba való áztatása, tilolása, fonása, szövése. A birtokos réteg minél több szolganéppel rendelkezett, annál mélyrehatóbb munkamegosztással igyekezett a legkülönbözőbb igényeit kielégíteni vagy termékjáradék formájában beszerezni. A városi polgárság még nem alakult ki. A korai feudális időszakban szabad, szolga és félszabad rétegekre oszlott a társadalom.

A korai feudalizmus – 1116 -1241

Ebben az időszakban váltak általánossá Magyarországon a feudális termelési viszonyok, ami a tulajdonviszonyokban bekövetkezett minőségi változást jelentett. A korábban jobbára legelőnek használt föld és állatállomány közös birtoklása helyett mindinkább a magántulajdon került túlsúlyba. A szántó, legelő, erdő azonban jórészben községi közös tulajdont képezett. A legelőket részben szántóföldekké alakították át. A társadalom az uralkodó és alávetett osztályra oszlott, csökkent a szabadok száma. Ebben a korszakban a földművelés feltétlenül ekés földművelés volt. Legfontosabb munkaeszköz az eke és az ökör. A gabonaszem kinyerését kézi csépléssel végezték, a gabona őrlése őrlőköveken és malmokban történt. A szőlőművelés, a gyümölcs- és kertkultúra kialakulása a 11-12. századra tehető. A 12. század elejére kialakult a feudális földmagántulajdon monopóliuma. Ezen a király, az egyház, és a világi birtokosság osztozott. A királyi tulajdonú földek túlsúlya volt a meghatározó, mert ebben a korban a világiak a földnek 15%-át, az egyháziak, pedig 10%-át birtokolták, az összes többi föld a király tulajdonát képezte. A tulajdonviszonyok terén az igazán nagy változás II. Endre uralkodásának időszakától következett be. II. Endre királyunk uralkodása alatt és utána nagy mértékeket öltött a királyi birtokok elidegenítése ajándékozás formájában az egyház, de főleg a világi előkelők javára. Így fogyatkoztak a királyi tulajdonban levő földek, köztük a várföldek is. A Gébárt nevű várföld is ekkor került a szomszédos birtokosok tulajdonába. Már korábban a király által adományozott birtokok mellett sok főúr erőszakkal is foglalt el földet, ezen utóbbiak visszavétele érdekében adatott ki az 1221. évi királyi rendelet. Kutas nevének első írásos említése ebből a korból származik, és a birtokadományozással függ össze. 1211-ben II. Endre királyunk Fábiánnak és Vincének adja a Gébárt várföldet, mely összefüggött nyugat és észak felől az ő Kutas és Lovászi nevű ősi földjeikkel. Fábiánnak három fia volt: Krejnik, Androcinus, és Máté. Birtokaik Aracsán, Lovásziban és Kutason voltak. Ezeken 1264-ben megosztoztak. Még a 14. század elején, vagy még korábban történhetett, hogy a vasvári káptalan megjárta Iván és Bereck Kutas nevű földje határait. Ugyanis Kálóz fia Kálóz azt állította, hogy ezeknek nincs ott birtokuk. De mivel azoknak nemzetségbelijei (Kálózé is), köztük Fábián fia Androcinus és ennek fia Androcinus is azt mondták, hogy igenis van ott földjük, a káptalan 1328-ban kiadta a határjárásról szóló okleveleket. Marcel fia, Gyüke itteni birtokát Károly Róbert királyunk valamilyen nyomós ok miatt az Ákos nembeli Mikcs bánnak adta. Tizenkét nemes, bizonyára kutasiak, a nádor előtt 1335-ben a közgyűlésen perbe fogta Mikcset, de Károly Róbert parancsot adott ki, hogy a neki adott birtokok tárgyában ne ítélkezzen senki, mert felel azokért. Meg is maradt a bán birtokában, mert 1364-ben Kutasi Kálóz fia, Pál fia János és fia Kálóz megegyeztek kutasi birtokukat illetően. Azokat a határokat vették alapul, amelyek szerint azt Kálóz fia Gyürke bírta. Ennek emlékét a máig is megmaradt „Pörös-dűlő” neve őrzi. 1371-ben Ákos mestert és fiait Kutasinak is mondják. Ákos fia László 1386-ban kelt végrendeletében Kutas felét a feleségének hagyta, a másik felét, pedig unokahugának, Sárának, Mikcs özvegyének. Ebben az időben említik először Nagykutas néven a Mikcs özvegye birtokában lévő Kutast, ahol Éberhárd püspöknek is volt 1412-ben 11 jobbágya. A másik Kutast, a mai Kiskutast és Kálócfát az 1386-os végrendelet szerint Kutasi László halála után annak özvegye kapta. Ettől kezdve beszélnek külön Nagykutasról és Kiskutasról. Írásos emlékekben 1439-től Kyskuthus alakban olvashatjuk.

Nevezetességei

A KÁLÓCFAPUSZTAI SZŰZ MÁRIA NEVE KÁPOLNA

A kápolnát 1753-ban Szűz Mária tiszteletére építette a Farkas család, Kálócfapuszta fénykorában. A kápolna egyben a család temetkező helyéül is szolgált. A kápolna belső falán, egy gránitlapon vannak megörökítve a kriptában nyugvó családtagok. A kápolna kriptája ketté van falazva, a keleti részen, vagyis az oltár alatti részen a kápolna építése előtt elhunyt és a Farkas család más ágához tartozó elődök, valószínűleg exhumált hamvai vannak elhelyezve. Ezek neve az emlékkövön megítélésem szerint nem szerepel. A későbbi időszakban elhunytak koporsói a nagy kriptaüregben, a zárófedlaptól délre lévő kőtartókon vannak. Az utolsó temetés 1951. évben volt, Fognerné Farkas Sarolta hamvait helyezték örök nyugalomra. A temetés alkalmával, a gyászszertartáson, a falu népe szint teljes számban részt vett. Az emléktábla betűvésete szerinti szöveg:

Farkas és Fogner család sírboltja. Itt nyugosznak Farkaspatyi Farkas József Cs. és Kir. Zalavármegye Főszolgabírája és földbirtokos ki ezen kápolnát építette 1753. évben Kisjenői és Jankópatyi Jankó Zakariásné szül. Farkaspatyi Farkas Terézia 1803-1877 Farkas Adorján 1871-1872 Farkas Attiláné szül. Kisjenői és Jankópatyi Jankó Eleonóra 1836-1906 Farkas Filoména 1872-1915 Farkas Viktor 1867-1918 Farkas Gyula 1863-1923 Farkas Attila 1837-1899 Farkas Kristóf 1869-1895 Farkas Gábris 1874-1889 Ezen emléktáblát az ősök megörökítésére helyezték az Úrnak 1925.-ik esztendejében Fogner Ferenc és felesége Farkas Sarolta ezen kápolna tulajdonosai.

Fogner Ferencné szül. Farkas Sarolta, aki 1951. évben halt meg és ide, az ősi sírboltba helyezték el koporsóját, az akkori körülmények miatti nevét (férje, nevelt fia másutt élt, pénzük, talán bátorságuk sem volt hozzá) nem vésették fel az emlékkőre. Tehát ide kívánkozva a véset: Fogner Ferencné Farkas Sarolta 1877-1951

Itt van elhelyezve külön síremléken a szabadságharcban 18 éves korában újoncozó, harcoló és később hősi halált halt Farkas Cézár Géza hadnagy emléke. A család kiskutasi, zalaboldogfai, andrásfai, zalaegerszegi birtokait 1945. évben kiosztották, vagyon és jövedelem nélkül szegény sorsra kerültek. Utolsó tagjai Farkas Filoména 1915. évben, Fogerné Farkas Sarolta 1951. évben haltak meg. Farkas Sarolta a háború után kifosztva, nagy nyomorban és aggkori beteg elmeállapotban hunyt el. Őket is itt, a kápolnában temették el. A kápolna keletelt építésű, falában faragott kövek, valószínű a török időkben megsemmisült Szent Márton templomból származó kövei vannak beépítve. Műemlék. Helyreállítása az egyház a magyar állam és a lakosság összefogásával az 1992-es évben befejeződött. Újraszentelése 1992. szeptember 12-én volt. Búcsúja Szűz Mária neve napja, szeptember 12. napja. Móra Ferenc „Kincskereső kisködmön” című regényéből készített játékfilm egyes jeleneteit 1972. évben itt forgatták. A Kiskutasi Szent Márton Közalapítvány Kuratóriuma felvállalta a helyreállítás megszervezését, amely 2002. november 15-től elkezdődött.

Következő községek

További községek